Akadályok vannak, de a szerkesztőség tagjai legyőzik őket

Már nem is számolom, mennyi idő telt el azóta, hogy a járvány miatt mindenki hazacuccolt a szerkesztőségből. Újságírók, fotósok, online-, és lapszerkesztők egyaránt otthonról dolgoznak. A feladat továbbra is adott: megtölteni az Új Néplap hasábjait és folyamatosan friss hírekkel ellátni a Szoljon.hu olvasóit. Megkérdeztem pár kollégát, hogy viselik ezt a különleges helyzetet.

Anya! Húsvéti nyúl vagyok!

Molnár-Révész Erika, újságíró:

– Nem könnyű otthonról dolgozni egy első osztályos mellett. Ahhoz még kicsi, hogy önállóan tanuljon, ezért minden feladatnál, amelyeket a tanítónénik küldenek végig mellette kell lenni. Ráadásul egy ilyen kicsi gyerek még igényli a játékot, a figyelmet is. Mindezek mellett a munkára koncentrálni igen nehéz, de mégiscsak kell, hiszen az újságnak meg kell jelennie. Bármikor előfordulhat olyan helyzet, amikor egy telefonos interjú közben berohan és teli torokból üvölti hogy: Anya! Húsvéti nyúl vagyok! Fess ki! És ez nem csak hogy előfordulhat, elő is fordul…

Segítő szupermunkatárs

Gedei Szilárd, szerkesztő:

– Hogy hogyan is néz ki egy dupla home office egy hatodik emeleti szolnoki lakásban, ahol egy szerkesztő és egy pedagógus próbál minél gördülékenyebben dolgozni? Na igen, a minimum, hogy az ebédlőasztal átalakul egy kétszemélyes munkaállomássá… Ennek a helyzetnek is van azonban tanulsága: a nappaliból végzett digitális oktatás és az otthonról megoldott hírlapkészítés jól megfér egymás mellett. Na meg persze szerencse, hogy mindkettőnk munkáját segíti egy univerzális szupermunkatárs (kép). Máshogyan talán nem is boldogulnánk…

Legalább közösen ebédel a család

P. Pusztai Nóra, újságíró:

– Nálunk az előre megtervezett napirend válik be. Reggel ébresztem a három gyerkőcöt, na nem a szokásos hat órai időpontban, hanem kicsit később. A hűtőre kiakasztott táblácska szerint kezdődik a nap reggelivel, fésülködéssel, öltözködéssel és ébresztő mesenézéssel, így meg tudjuk különböztetni a hétköznapot a hétvégéktől, ami talán ebben a helyzetben a legfontosabb. Van egy hatéves elsős lányunk, akivel a férjem ül le tanulni délelőttönként. Egyre jobban megy a matek és arra is rájöttünk, hogy több gyakorlás kell olvasásból. A két óvodást igyekszem lefoglalni, ragasztgatás, gyurmázás, rajzolás és bármi, ami eszembe jut éppen. Közben a gép előtt intézem a telefonokat és szedegetem össze az információ morzsákat, hogy összeálljon a hőn áhított cikk. Persze kicsit óvodapedagógus és békéltető testület is vagyok, hisz az öt- és hároméves előszeretettel pengeti idegem húrjait. De legalább közösen ebédel a család. Majd a férjem ül a gép előtt home office-ban, én folytatom a telefonálást és csak reménykedünk, hogy jut némi csend is a kora délutáni időszakra. És természetesen a következő napi ebédet is meg kell főzni. Azért igyekszünk minden nap az udvaron levegőzni és nincs megállás a szokásos esti rituáléig, ami a vacsora, fürdés meseolvasás háromszögben telik.

Jól működő rendszer

Szabó Lilla Laura, újságíró:

– Nekünk még csak egy kutyánk van a kedvesemmel, de persze miatta is kellett egy napirend. Az első napokban kialakítottuk a rendszert, ami eddig jól működik. Mindkettőnknek van eszköze, amiről dolgozni tud, így a munkánk elvégzése is rendben megy. Ha esetleg a telefonálással zavarnánk egymást, valaki bemegy a szobába, a másik a konyhában marad. Feladat akad bőven, de talán most kicsit könnyebb beosztani az időt. Odakint pedig csak annyit tartózkodunk, amennyit feltétlenül szükséges.

Más formában megy a kommunikáció

Varga Balázs, sportújságíró:

Mivel itt nincs gyerek, így én abszolút nyugodtan tudok dolgozni. Amit a szerkesztőségben el tudok végezni, azt itthon is, hiszen a technikai feltételek adottak. Csupán a kollégák közötti kommunikáció nehézkesebb, hiszen személyesen nem beszélhetünk egymással, de persze a telefon és az internet segítségével ez is áthidalható.

Figyelem, figyelem, figyelem

Hutter Zsófi, online szerkesztő:

Online szerkesztőként először azt gondoltam, nem lesz olyan nagy változás a teljes home office, hiszen eddig is rendszeresen csináltam. Igen ám, csak azt felejtettem el, hogy most egyfolytában ott lesz az 5 éves lányom is, aki ovi híján tökéletesen hiperaktív lett. Állandóan jár a szája, egyfolytában igényli a figyelmet, kiváltképp, ha telefonálok. Akkor aztán minden eszébe jut, amit egy hete mondani akar… 🙂 Azonban a munkám is azon dolgok közé tartozik, ami folyamatos figyelmet igényel, úgyhogy a gyerkőc – jelenleg az ország határát védő – apukája nélkül mondhatni kicsit nehézkesebben mennek a dolgok. Éppen ezért az ép elménk és a családi béke megőrzése érdekében arra igyekszünk majd minden nap időt szakítani, hogy sétáljunk egy nagyot a kietlen gátoldalban. Bizton állíthatom, mindkettőnknek nagy szüksége van rá…

Bitnami